Nyitóbeszéd a 2016-os Néma Tanúk Felvonuláson

Nyitóbeszéd a 2016-os Néma Tanúk Felvonuláson
2016-12-04 Tóth Györgyi

15230819_1326647087365642_7433870595251900358_n

 

Az alábbi beszéd 2016. november 26-án délután az idei Néma Tanúk Felvonulás megnyitó eseményén hangzott el. Az egyesület képviseletében a beszédet Szigeti Vera, a NANE Elnöke mondta el.


A NANE Egyesület nevében köszöntöm Önöket. Szeretném megköszönni az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának, hogy idén harmadszor emlékezhetünk meg itt a párkapcsolati erőszak halálos áldozatairól.

Ezek a halálesetek azért különösen tragikusak, mert szinte egytől egyig elkerülhetőek lettek volna, és azért is, mert csak a jéghegy csúcsát jelentik. Több százezer nőtársunk él Magyarországon ma is ugyanolyan fenyegetettségben, amilyenben a Néma Tanúk éltek haláluk napjáig. Pedig ennek egyáltalán nem kellene, nem szabadna így lennie.

Ma már rengeteget tudunk a párkapcsolati erőszakról. Olyan tudás van a birtokunkban, ami könnyen hozzáférhető, és a gyakorlatba ültetve életeket ment meg. Tudjuk, hogy a gyilkosságokat hosszas bántalmazás előzi meg. Tudjuk, hogyan vehetjük észre és szólíthatjuk meg az érintetteket. Tudjuk, mire van szükségük, és mi az, ami árt nekik. Tudjuk, melyek azok a beavatkozások, amelyek képesek leállítani az erőszakot. Pontosan tudjuk, mi volna a dolga az egyes társadalmi szereplőknek és intézményeknek az erőszak megelőzésében és megfékezésében. Ezeknek a nőknek nem kellett volna meghalniuk, és nem kellene nők és gyerekek tömegeinek fenyegetettségben, kiszolgáltatottságban élnie a mindennapjait, ha a Magyar Állam és a döntéshozók mindezt a tudást felelős módon felhasználnák arra, hogy megvédjék az itt élők emberi jogait. Az Isztambuli Egyezmény, amelyet Magyarország 2014-ben írt alá, pontosan meghatározza a nők elleni erőszakkal szembeni hatékony fellépés konkrét lépéseit. Az egyezmény ratifikálása és végrehajtása nők és gyerekek százezreinek testi-lelki épségét és méltóságát védené meg.

A NANE segélyvonalon dolgozó önkénteseknek nap mint nap szembe kell néznie azzal, hogyan hagyja cserben társadalmunk a bántalmazottakat. Mi, akik rendszeresen találkozunk az áldozatok valóságával, pontosan tudjuk, mennyi felesleges szenvedéstől menekülnének meg az érintettek, ha az Isztambuli Egyezményben előírt intézkedések végre életbe lépnének. Engedjék meg, hogy néhány példával éljek.

Ha a megelőzés az Isztambuli Egyezményben előírtak szerint zajlana, az érintettek és a szakemberek már az első jelekből felismernék és nevén tudnák nevezni az erőszakot. Ezzel szemben most olyan nők hívnak minket, akik csak hosszú évek, évtizedek után találnak szavakat arra, ami velük történik, pedig jártak már orvosnál, nevelési tanácsadóban, párterápiában, vannak rokonaik, szomszédaik, munkatársaik.

Ha az áldozatok védelme az Isztambuli Egyezményben előírtak szerint zajlana, akkor 24 órás, államilag fenntartott segélyvonal állna a rendelkezésükre, elérhető és biztonságos menhelyek, összehangolt, a nemzetközi jó gyakorlatnak megfelelő támogató szolgáltatások. Ezzel szemben most rengeteg olyan nővel beszélünk, akinek nincs hova menekülnie, és akinek a szociális és gyermekvédelmi intézmények többet ártanak, mint használnak. A segélyvonalunk mindeközben állami támogatás nélkül, elkötelezett önkénteseknek és adományozóknak köszönhetően működik heti 20 órában.

Ha az érintett gyermekek védelme az Isztambuli Egyezményben előírtak szerint zajlana, akkor a szülői felügyeleti jog meghatározásánál figyelembe vennék az erőszak tényét. Ezzel szemben hívóink arról számolnak be, hogy a csontjaikat összetörő, a gyerekeikkel szexuálisan visszaélő férfiakat ítélnek a hatóságok elég jó apának, akik így szabadon hozzáférhetnek a már így is traumatizált gyerekekhez és rajtuk keresztül volt partnerükhöz is. Ezek az anyák hiába fektettek hatalmas energiákat a menekülésbe, válásba, önálló élet felépítésébe, továbbra sem nevelhetik gyerekeiket biztonságban. Mindez a felelős intézmények szerint a gyerekek érdekében történik, akik hiába tiltakoznak sírva, vagy betegszenek bele, kötelesek egy bűnözővel tölteni a hétvégéiket.

Ha a büntetőjogi felelősségrevonás az Isztambuli Egyezményben előírtak szerint zajlana, akkor az eljárások hatékonyan és gyorsan zajlanának, az áldozat megkapná a szükséges tájékoztatást és védelmet, az elkövető pedig arányos és visszatartó erejű büntetést. Ezzel szemben a hívóink rendszeresen tapasztalják, hogy a bántalmazás bejelentése nemhogy növelné, inkább csökkenti a biztonságukat, a kihallgatások, tárgyalások pedig annyira szakszerűtlenül és igazságtalanul zajlanak, hogy nemhogy megerősítenék, újratraumatizálják őket. Statisztikákból tudjuk, hogy Magyarországon a nők ellen párkapcsolaton belül elkövetett erőszakos bűncselekmények óriási többsége marad büntetlenül.

Ha a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés az Isztambuli Egyezményben előírtak szerint zajlana, az azt is jelentené, hogy az áldozatok számára diszkriminációtól mentesen, bőrszíntől, származástól, nyelvtől, politikai nézetektől, nemzetiségtől, anyagi helyzettől, szexuális orientációtól, nemi identitástól, kortól, egészségi állapottól, fogyatékosságtól, családi állapottól, migráns vagy menekült státusztól függetlenül biztosítaná a fentieket a Magyar Állam. Ezzel szemben most azt tapasztaljuk, hogy azok a bántalmazott nők, akik többszörös elnyomástól szenvednek, mert például leszbikusok, biszexuálisok, menekültek, szegények, hajléktalanok, fogyatékosok, cigányok, muszlimok, idősek, transzneműek, vagy nem magyar anyanyelvűek, nagyon kis eséllyel jutnak szakszerű segítséghez, ehelyett gyakran megalázó bánásmódban van részük, ha vannak annyira bátrak, hogy segítséget kérnek.

Pontosan tudjuk, hogyan állítható meg a párkapcsolati erőszak, mielőtt még az áldozat belehalna vagy belerokkanna. Követeljük, hogy a Magyar Állam tegye meg a kötelességét! Követeljük az Isztambuli Egyezmény ratifikációját!